Közel 300 oldal, vers(?)kispróza(?)kötetnek meglehetősen vaskos, aztán rájövök, ez album, térkép vizuális alkotásokkal, képversekkel, fotókkal.  Zolkó fotói „behívnak” minket rögtön az elején, bár előbb megmutatja magát az Árnyékember. Vajon ő maga az űrutazó vagy az űr tervezője talán a Hajszag ártó szelleme? Megtudjuk, a szürke legszebb árnyalata bizonyos százalékú telített fekete valójában, a szövegben ezalatt kommentált önroncsolás zajlik, mire elfogy.

Hát akkor bemegyek. Előbb BENN, FENN és LENN, irányít a könyv, honnan vizsgáljam az Űrt.  Kezdetben a haj, most az arc: van foga, bölcsesség, onnan a felejtés, szabadon áramló mondatfolyamok, ez lesz az Űrrendszer, ezen a pályán mozog az utas.  Egy gondolattól a másikig szabadon dob a hajó, miközben tervezetten épített a pálya, út után jön az út vesztője és az utat vesztő személyek, űrtársadalom - éppen most írja Székelyhidi széjjel - , majd a terjengés után kiirtja a magánhangzókat, ugrálunk a szövegről szóló szövegben. A teremtés előtti tudatosan megkomponált káoszt(?) látom, mintha szándékosan, az új(ra)kezdés reményében ront, roncsol, dob szét az útépítő, az új pálya pedig pillanatnyi megváltás mindenképp. A forma is létrehozza a tartalom széthullását, a betű pálcikává, jelekké változik (nem akarnék üresedést írni, bár a jelentést kétségkívül gyorsan és határozottan irtja ki Székelyhídi, mielőtt elkortyol egy kávét).

Közben itt a lap is, az egész szerzői élet Spanyolnáthástól, SPN Krútól, őrült performanszokon és azok használati útmutatóin át; a text témát, formát, stílust, jelet, kódot vált, lassan azt kezdem gondolni, a szöveg maga az út és az űrlény is, akivel rendre más alakban találkozom. Hagyom magam megdolgoztatni, hogy párbeszédbe keveredhessünk., mielőtt még error lesz , nem engedem, hogy elvesszek a „nagy görbék, egyenesek, az ívsz9gek eltökélt rendszerében” (JADE).  Megnézem, hogyan rajzol tussal animelányt, gésát vagy metálharcost, gépbe kézzel: világegyetem lesz „tustintafeketeségből”.

Ennek ellenére nagyon is színes ez a kozmosz itt a szerző fejében, mert abban már legalább kezdek biztos lenni, hogy ott járunk vonatostól, színházastól, rockzenekarostól. Száguldozom a naplóban előre-hátra, épp beleborul a Soundczapa a keverőpultjába, arccal a gombba, de még mindig velem, azt mondja: „Isten világít a sötétben, könnyű lesz megtalálnotok!” (CIKLUS) Le is leplezi magát: mindezt azért, mert elkezdett tartani a valóságtól? Hol van a nagyobb őrület és mivel alkotunk valami ténylegest? Hömpölygünk ebben a masszában, de a szerző nem kacag kajánul, illetve nem mindig, itt a szomorúság, a társast játszó felnőtt szomorúsága, aki már bizonyos, aki már elvesztette a szabályok nem tudásának for-ját, de mindezek dacára elszántan létrehozza az űrtébolyt (valahol nyilvánvalóan képmásra, valóság-másra formázva), férjen el a remény is ezen a játékasztalon.

„A szövegköltő ujjai a szavak ritmikus energia-kötegében matatnak, az idő hasadékait fürkészik, hogyan lehetne átjutni rajtuk az időanarchiába vagy az üres, fekete űrbe, ahol a téridő kontinuum kifeslik, és ahol tele van holddal a holdi ember, ruhája meg a füle is. Önnön szövegpurgatóriumában perzselődik a szerző, és zuhan, emelkedik talpig madárban, esernyőszárnyait kitárva – mert a versnovellákban a mennyei résből eső csorog.” – írja Ladik Katalin a fülszövegben, abban mindenképp egyetértünk, a szerző sem itt, sem a fizikai világ koncertjein, felolvasóestjein sem kíméli magát és szövegét, ilyenkor űrutasai sem révedezhetnek a nyugalomban, de a kötetet sem érdemes letenni, a harcot igenis, bátran folytatni kell, úrvezetőnk pedig mellettünk továbbra is, mialatt a nyelőcsövön csúszunk a nullák felé, ahol a valóság lesz (legalábbis az van ide írva, a fürdő, a Berek, az biztos).

Aztán mégis meztelen nőkké formálódnak a fák, és mikor a medvék is megérkeznek, megérkezik az irgalom, most már FENN vagyunk. Épül egy űrhajó, ácsolás, felszállás, nyugalom, a medvék eltűntek, itt van a nemlét. (NYUGŰR) Gondolható, hogy ez is csak egy gyors állj volt, már szélesítem: több szereplő, több bolygó, vágyak vannak a Nirvána után, álhold is kell meg nők, szegek és új ruha, ki fogom nőni ezt a világot is, megteremtem hát a félelmetest, az ellenséget, hogy legyen indok lelépni a robotok elől, akikről csak Székelyhídi tudja, most léteznek vagy csak gondolják, én mindenesetre a GRAVITÁTORRA szavazok, ott rögzülés van, készül valami, kiszól az űrhajós is, új utasok, gyerekek a jövő.

Megérkezem LENN-be: „Kidolgozandó részletek lengenek, elvonatkoztatások vesznek kárba, számító szavakat szedünk szét és rakunk össze, poharazunk elsiklott dolgok felett. Nem vettük észre, mikor volt a tér-idő ugrás, mondjuk és röhögünk, röhögjük ki magunkat egymás vállán. Részegen és meztelenül alszunk lebegve. Kényelmetlen ez az atléta, mondom másnaposan, az űrrobot szerint egy sci-fiben vagyunk. A kabinban a lebegés, lengés értelmezhetővé válik. Gyorsítsuk fel a részecskéinket, szólnak lentről, mert ma elég irracionálisak vagyunk. Így megy ez, így megyünk az űrben, nevetünk este, koccintunk újra és lökjük magunkat a cseppekre szakadt felesek után…” (ŰRJÓ)

Hazaértünk. Innentől „rendes” idő. „Úgy döntesz, kicsit öregedsz még.” (KRONOSZ) Kísérőnket nem hagyja el a remény, de itt már kérdezem, nem pusztán vigasztalni készül-e, amikor ismertet az elkerülhetetlennel? Várjuk a vonatot, fekszünk a síneken, hozzánk csapódik majd eltűnik JA, Málik Roland az utolsó kocsiban. Mind feltámadunk a költeményben – így az ígéret, a költő megírja, és azt mondja rá: vers, kész is, megteremtetett, ahogy a jó nő, ahogy a testrészek. De nem fejtem fel az összes titkot, ezt azért nem engedik, most rückwärtzbe kapcsolok a zűrtérképen, elindulok hátra-előre, megnézem magamnak a következő galaxist is.