Na, belekeveredtem én ebbe a nemzeti ünnepbe, mondom a haveromnak, isszuk a dzsint, hétfő van, késő délután. A dzsinhez (a külföldiek ginnek írják, de én dzsinnek, mert magyar vagyok, nemzetileg) kellemes zamata van, amit nem érdemes tonikkal elnyomni, ezért ásványvizet kérünk és tisztán kortyoljuk, megelégedésünkre válik. A kerthelyiség a Hősök tere mellett kokárdás nőkkel és kisgyerekekkel telik meg, vége a lovas felvonulásnak, már csak a lószagot érezni, én a dzsinszagra koncentrálok, újabb körért megyünk és balkánburgert rendelünk, amiben csalamádé és húspogácsa van, és kedvünk szerint ízesíthetjük kecsappal, mustárral, tormával vagy éppen majonézzel. Én nemzetileg és retróilag mustárral, kecsappal csinálom készre, kicsi csípőst csempészek azért bele, mert én így szeretem. Esszük a burgereket, Cadik Pali köszön oda, átinvitál az asztalukhoz, át is megyünk, leülünk, kérdezem, mit csinál épp, amikor nem dubsteppet kever a Rewindon (rivájnd, gondolom magyarosan). Buñuelről kezd beszélni, meg arról, hogy ő a dzsint martinivel itta, minden nap. Kipróbáljuk. Feljavította a martinit, mondja a haverom, a dzsin. Iszunk még, javít.
A nemzeti lóhalál, gondolom, később, meggondolatlanul. Mert ki vagyok én, részeg kerthelyiségekbe járó, Cadikkal zenéről beszélő, bejelentett munkahellyel rendelkező, nap mint nap számítógép előtt szerkesztő. Ki vagyok én. Az ital hatása alatt hazabiciklizem, és megpróbálok jópofát vágtázni az egészhez – és persze jól is érzem magam, eszembe jut a gyerekkorom ismétlődő moziélménye, amikor egy-egy jó badszpenszer film után gyorsabban tekertem a bicajt, fel voltam villanyozva, úgy éreztem, enyém a világ, és persze enyém is volt, ahogy most is, 35 évesen, csak akkor más világ volt az enyém.