„Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,
s vezére a mély éjben lábatoknak,
amelytől oly sötét az örök örvény?”
Dnt: Istn sznjtk, Prgtrm, 1. nk. Frd.: Bbts Mhly

Ez a hely: útvesztőhely, útvesztőmondat, útvesztőke, útvesztőr, útvesztől útvesztig tér e tér, tartalmas tárhely, elmés veszteség, elméleti térülés, fordulás, megtérülő tér-teregetés, tércsúszda, térdelés, tér délben, tér este, tér ülve, tér állva, tér hűlve, tér fázva, térdelve térdal, térdülve térdén, érdes az érfal, érfalva vérrel. Ó, ő, a labiritmus-mumus meg ne neszeljen, meg ne szeljen, szelvényizáljon, szelve izéljen, ketté ne vágjon, kútba ne vessen, hasra ne verjen, vérbe ne varrjon, várjon a varjú, ne falja fel fél szemed árkából a színhúst, ver ár jú varjú?, huss, mondod, hess, hinted, hinted volna? Hiszen itt minden és mindenki eszet veszt, vihartarott, amikor tarol, térül, muhar fordul, ugar gördül, napfény fakul, vakul, ferdül, szűköl, szűkül, szíkul, szikár, szökik, szakad, szikkad, szökken, magasba ér, magasból mér, magasban él, ó, ő, a labiritmumus, a ritmikus bekikiberus, rusnya cerberus, lusta taurus, szőrfekete gumiabroncs roncs, sötétbronz ókaucsug, csalóka csonk a kábeli rengetegben, a kábeli zűrzavarban, a kibertér-turnus látogatócsendben, a vihar előttiben, az út utániban, az azúttal vesztőhelyszínelők szikevájataiban, szókatlanaiban, szűkségeiben, szakságaiban. Ó, ő, a ritmusesőisten, a rút kisköcsög, a rőt késkacsa, a szikeszaggató szőkeszagkötő, szitakötős, ritmikus-mágikus nyeső leskelő, na, na, na, na, ver ájul ár jú? Vari áljú árlyuk áj em? Em áj jú lyuk? Előröl ez az elölről elkezdőhely!
Itt létesül az útfeszítőhely, útmutatóhely, útadó útodú, útmatató, útkavaró, tőkeverő, tekeredő takarodó, tikkadozó eszevesztő, titkolódzó visszatetsző, útfesztelenítő vészrém, áthasztalanító észkrém, pátosztalanító ászrom. Ó, ó, ő, a térteregető érfaló, tőrtologató vérfelhő, mumusmesszesítő közelmaszatos motyó, ememesértesítő veretes klotyó, pattantyúmismásoló varratos varjúgenyó, a karvarjúdombi ememeséktelenítő varázsvisnu, az analógmesélő ritmusos álomringató madara, rigó de zsanér, jó, ó, ő, a ritmisten, a ritmusverő rigmumus, a visnukleáris visnuni, az, amiről még csak gondolni sem mered, hogy mi az, az!
Ezen a helyen, ezen a helyen, ez az a hely, ez az a hely, itt vagyunk, csak gyere be, itt tanyázunk, eltanyálsz, ha kikerülsz, gyere, gyere, szedd a lábad, szedd alád ott, leszedállak, benyugtatlak, benyúlok és kiveszem, kinyúlok és beteszem, kilógok és behúzok, halózok és meghallok, ez a hely az, ez a hely az, ez itt a hely, ez a hely ez, helyezd magad kézfejembe, hová mész, fejezd be, kész a fejem, helyes, kegyes, hegyes, kegyhelyes vagyok, helyet adok télen, helyet nyárra, ezt a fekhelyet nem fogja az idő, ezen a völgyön és hegyen megjön a libidó, nem áll, nem vár a bidé, megvár a bódé, erős ritmus az én vállam, erős pillér az én bástyám, csípős ostya az én testem, csöppet sem vén az én testem, örökre él az én tisztem, körökbe ér az én lelkem, körbeölel az én karom, karba kerít az én körmöm, karmom kaszabol, karmom kusza kör, koronám körömágy, koronám hatalom, szarukés élekkel, szorító végekkel, feszítő fogakkal, fakító fényárral, vakító vérnyállal, vörössel, sárgával, bordóval, bíborral, gorgóval, bársonnyal...

Babits mondja Dante, Dante mondja, Visnuni mondja, ki itt belépsz, kibe itt lépsz, akinek a territóriumába te most belépsz, akinek te a belépésedet adod, aki neked a belépésedet elfogadja, akinek a territóriuma elég nagy ahhoz, hogy be tudj lépni, akit talán nem zavarsz meg olyannyira, hogy megmérgedjen rád, amiért te ráléptél a földjére, a föld talán nem hagyja magán a nyomaidat, miközben te lépsz beljebb és beljebb, akinek a te belépésedet megköszönni illik és kell, aki a te köszöntedet fogadja és fogad a földjén, emberi léptékén, lépteid nyomát a sötétben elfogja, a fényben tudomásul veszít, a homályban és szélben és téli hidegben, a jelét a dühének nem mutatja, a jelét nem adja, jelenetet nem rendez, jelesül tűr, jelesen visel, a te belépted nyomait majd eltakarja és takarítja, a te cipőd talpának mintáját gereblyével, kapával igazítja, a te saradat az ő sarával elegyíti, a te porodat a föld porával egyeníti, téged megtisztít, eltakar, homályba veszít, eltakarít, elrendez, eltöröl, elsimít, döngöl, tapos, tipor. Mihály mondja: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.”

„Útvesztő c. regényének (1959) egyetlen szereplője a történetmondó, aki szobájában elmélkedve a körülötte látható tárgyakból s az azokhoz kapcsolódó asszociációiból történetet költ.”

http://hu.shvoong.com

Az egyetlen hely ez: vesztőparipa, az út mumusa, az út visnuja, az út istene, az út pora, az útra valló, az útikönyv, az út, az ú és a t, a beszéd legkisebb egysége, a hangok legkisebb egysége az eljövetel, a szájber-űrtartalom, a fonéma legkisebb egysége, az ipszilon segítségével le tudunk írni olyan hangokat, mint a gy, a ty, és a mély i hangot régen ipszilonnal írták. Folyosó, hosszú ó és keskeny ú, útszerű és szűk, kútszerű és mély, két irányba visz, két irányt vesz el, a kiszélesedő középső részén a legkönnyebb eltévedni, akár örökké fogatban maradni, esni fogságba, hullani, halni, felállni és puffanni megint. A kiszélesedő, középső rész maga a bűnbeesett arc. A szent beszéd. A világosodás és a villanyoltás, a szép és a koszos szintézise.

Mmsstn. Mmesistn. Ó, m vgynk zk. Ó, mi vgyunk azk. Hzánk gyre! Hznk jöjj, hzznk jujj, n nyúlj hzánk, ne lss mnket, n less minkt. Mi, a mumusistenek. Mi, a mmustnk. Mi, a halovány gyrtylng, mi az ers vár, mi, a hsszú út vge, a hssz t vég. A vge vgynk, végig tt vltnk, vgig itt voltnk, mi vgyunk, mi vtunk, mi lsznk, mi mndg, mi mnden, m mndjrt, mit kívnsz, mit rzl, mit érzl, mt érsz, mvé lszel, mivé krsz vlni, mit szrtnl? M vagy? Mi vn, elsüpped bennnk a sötét, elrjt a hmly, ellp az ürs tartmny, elrjt a fkt lpl. Hzzánk trtzl. Hzznk tartzl. Ide tartozl.

Ez a hely tehát: vesztőfakadó eresztőzug, vétólyuk, váltóló sörénye, vértócsa folyása, hangolló fájdalom, fúriatű. De megváltás, átállás, jössz és láss, szemlátomás, horizontmagány, határtalan stég, eltölt, telít, ellök, feltaszít, elhagy, újra nyit, kivesz és ellazít. Ez, amely ide készült, benned született, együtt fejlődött, állt meg, ápolt, épült, okkult és fordult, térült és torzult, eltakart. Ez él. Fényt nyel, sötétet köp, húz, von, szép, rút, szó és hang, görbe és egyenes. Ahogy akarod. Ahogy mi akartatjuk.

„Ide nem hatol be sem a nap, sem a szél, sem a por. A vízszintes felületek ragyogását, a lakkozott asztallapot, a pasztázott padlót, a kandalló és a fiókos szekrény márványlapját, a fiókos szekrény repedt márványlapját elhomályosító finom porréteg, az egyedüli por itt magából a szobából száll fel: talán a padló réseiből, vagy a függönyökből, vagy a kandalló hamujából.”

Alain Robbe-Grillet: Útvesztő. Ford.: Farkas Márta

Kérlek, hallgass el! Állj le ide, húzódj a faltól távolabb, a lámpafény pásztájába, a hang irányába, a messzi távoltól a közeli ürességhez, testmeleg aurádat fodrozza a hangszél, a nyelvi kilégzés. A hely, ahol vagy, megállomás, pattanásig feszült fénypillanat a sötét linóleumszínházban. Kérlek, itt vegyél levegőt! 
Ó, ó, ő, a tértoló, tőrtologató vérfaló, susmusmaszatos varázsvisnu, analógmesélő, anabolikus ritmikusisten, a rigmamus, a rigolyás szépprofi, az, amiről még csak képzelni sem mered, hogy van, itt van! Én vagyok. Én csak. 

Ez a hely, ezen a helyen, ez a hely, helyben itt vagyunk, hellyel kinn álltál, bevárunk, te bejöttél, itt tanyázunk, benn vagy. És te elhülyülsz, ha kikerülsz, gyere, eredj, gyötrődj, éledj, hajolj, feszülj, kábulj, gémberedj, áporodj, hallj és ne láss, tűrj, törj meg ezen a helyen! Erős ritmus az én bárdom, erős fillér az én bátyám, osztott ostya az én szentem, örökre tart az én kezem, el nem ereszt az én karom, nem szabadít az én szemem, nem szűnik meg az uralom! Nem szűnik meg az uralmam! Nem alszom el, meg nem esek, ki nem hunyok, le nem ülök, nem fáradok, szüntelen én vagyok.

Istnk stne m vgynk, mi vgynk! Ngy ervl hatnk, nagy erővl htunk terd, trád, erővl itt trtnk, erőt alklmzunk, erődt kivesszk, erdet kvesszük, miénk lszl, mink lszel! Hzzánk trtzl. Hzznk tartzl. Már id tartozl.

Ezt a folyosót szövegek bélelik, szövegek alkotják, szövegek hangzanak, szövegek mondódnak. A szöveg feloldódik a feketeségben, két fénykör között kitölti a csöndben ülő sötétséget, két végpont szavai között átmenetet szavatol, összeköt, összetart, vissza- és kitart, kitárt kezeket melegít, feltűrt ingujjak alá bújik, feltárt sebeket forraszt, föltört titkokra szór fedősztorikat, rémmeséket szelídít, magukban állókhoz szól, és elhallgat, amikor csak halk dallamokra van szükség. A szöveg szavai az emberek lent és felül, itt és amott. A szöveg a mindentudó világ gondos szövevénye. A szöveg megtölti a rendelkezésre álló teret. A szöveg hat, és a hatását mindannyian érezzük, elfogadjuk és cselekvéseinkbe illesztjük, csontjaink közé tesszük, húsunk, izmaink működnek vele. Szemünk a szöveggel lát, a szöveget látja, a szöveg az, amit látunk, ha egymásra nézünk. Ha valaki ránk pillant, bennünk látja saját szövegét viszont. Az elveszett ember a szöveget keresi, mert nélküle néma, nem tud megszólalni. Az eltévedt lelkek szüntelen kiáltoznak, de szavaikat régen elsodorta a sercegő vihar.

Ezt a folyosót hangok töltik ki. Az istenek és a halandók szólványhangjai.

„Óh, te gyötrelmeknek kegyetlen királyja,
     Nincs, ki veszélyedet valaki kiállja,
Kérlek, kedvezz nekünk, gyenge edényeknek,
     Kik társai vagyunk a nyárleveleknek.”

Csokonai Vitéz Mihály: Szűntelen közel van a halál

Engedj átmennem a másik ilyen világba!