Ülünk a hármas buszon, mosolyogva hajtunk, kanyarodunk csodásan, holland hajtű, balról az ájszóel, Vass Tibi is ájszóelnek írja, én is direkt ájnak, hogy el ne ájuljunk, ál-jujjunk vagy ilyesmi, de főleg, hogy ne különböztethessük, ne különbözzünk különben is – össze és egymást – hollandusul legalább. Megkülönböztetett figyelemmel megyünk tovább, balra folyik, jobbról áll a környezet, állnak a házak, a barnakövesek, majd a nagyobb lakótelepiek, a nagyobbak is kicsik, két-három emeletnyi barnakő, téglának mondanám, de megkülönböztetem elméletileg. Elfordulunk balról, a folyótól, be a kisházak és kislakóparkok szűk utcájába, csodálkozón, hogy ilyen szűk is alkalmas buszozásra, megnyerően elfér a kisszűk földi folyosón, felpattan a járdaívre a hátsó kerék, de nem foglalkozunk azzal, miért nem lehet nagyobb az utca, kisebb az abroncs, fordulékonyabb a közlekedés. Meghívónk előfut, előfutás kötelező, mondaná Tibi, különben meg, felhajtunk az első emeletre a szűk lépcsőfordulón, üdvözöljük, akit megismerünk egy pillanat alatt és megszeretjük, mondjuk neki angolul, ami a bier-sör mellé eszünkbe jut. Minden kicsi Deventerben, gondolom, még a kisebbségnek is kisebb az érzése, kisebesedik a kisujj, kilélegzik kanyarban az arcívben végződő szájcsucsor, még a kisházak is csak kis távolságig érnek, kiskertet kertelnek, inkább egymásnak simulnak, minthogy el kelljen ereszteni a kistakarót, a pöttöm alvólakok mélyén. 

A hollandus pipáját kérem, mondom a növényeladónőnek itthon, néz rám, mondja, ezerötszáztíz lesz, de csak néz rám, mert nem tűnök virágvevőnek, visszajárónak, világaprónak se. Mondom, jó-jó, farkasalma, világot láttam a minap is pedig, azért nem ugrott be magyarul, ezerhatból adjon, kétezer tízet adok, hogy kerek legyen az egész. Érthető, mered rám érthető türelemmel az eladósorban lévő árusítólány a holleanyó-szemeivel, adja, adom, kilépek, kezemben a hollandus pipája, szép papírban, szép, szív alakú leveleivel, kilépek a hideg aszfaltra. A falnál falatnyi ruhában falaznak a lányok, megéhezem a XIII. kerületben futó Hollán Ernő utcában, és eszem, eszembe jut közben meg a hollandolás, a holland kisvárosban, a repülő, az, hogy farkaséhes vagyok, egész nap kóboroltunk Deventerben, egész nap, estére kikóborultunk, kéne egy jó feketesör, Nórával összenézünk, farkasszemmel, a gyönyörű naposszűr helyett, amit véletlen írtam le, nem tudom, mit jelent, azt akartam írni, hogy napos idő és szűr helyett modern melegítőben nézzük a farkas szemeinket, szóval a feketesör, kezdem újra, és a szűretlen másik, ilyen távolról még a nevére sem emlékszem.

Mondom a Hollán utcában, hogy koriander, levendula, kender és a legszebb: a leander. Este van, söridő. Csak egy Hollán Ernő van Budapesten, a XIII. kerületben, a Pesti alsó rakparttal párhuzamosan, a Radnóti Miklós is keresztezi. Megyek haza a pipás virágommal papírban, narancsszínű melegítőkabátban, átugrik a kép arra, amikor hatan söridőnket töltjük épp, első nap, első este, elsötétített ablakok, hangos zeneszó, Levente Deventerben fárad el, hol máshol, holtfáradni idegen helyen, nyelven, iddogálni holland fáradtsörrel a kezünkben, meleg fogadó-fogadtatásban, ahol részesen ülünk, ránk részegül lassan az őszmosoly, ősszeretettel vegyített hon-fogantatás. Ide szűretni kell!

Egy másik időpillanatban épp megyünk a szállásunknak. Kis, mégis kétemeletes házikók kukkantanak, kiskanyarok a kis utcákban, beugrók. Elza néni fogad, feljutunk a lépcsőfordulóknál, kistáskáink szorosan mögöttünk, szerényen mosolygunk, mert minden tetszik, minden rendben, minden a miénk.

Megint isszuk a sört a főtér jobb ívén, talán megilletődve is, résnyi mosollyal, illően meghatódva a zamatokon, sűrűségeken, kétésfél deciken, a deventeri kiskocsmában, ahol kizárólag ötvenévesek, és kortalan hollandusok mosolyognak, érzik jól bezárólagos idegenségünket, határozott mozdulatainkat, melyekkel ügyesen viselkedünk, ocsúdásunk egyikén túlpoharazva. 

Itthon hazafelé, anyámnak viszem a pipavirágot, ami végül is farkasalma, olvastam valahol, hogyan kell szaporítani, a hajtásokat kell gyökereztetni, ez a legegyszerűbb módja a honosításnak is, gondolom, a hontalanítás után, természetesen, honosítani kell. Gondolom magamnak a leander mellett ülve, hogy nyelv és tanulás, meg kell felelni, meg kell érteni Deventert, hogy élhetővé váljon a külvilág, hogy külhonolni lehessen. Honolulu, gondolom, vajon Hawaiira kell-e nyelvismeret, ha meg akarok mártózni a Mamala-öböl kékségében. Kalandozik a gondolatom, máris vissza a leanderhez, a farkasalmához, a szaporításhoz ajánlható a magozás is, de az a gond vele, hogy két-három évet is várni kell, míg új virág nyílik az így sokszorosított növény oldalán.

Levente arról magyaráz, milyen horrorfilmet nézett, és hogy támadnak benne valakire a zombik. Lelkesek vagyunk, süt a nap és ősz van, a hollandoknál tanakodom, mi mégis a különbség. A sört kíván, ejti ki a száján, hogy sör, mindenki belemegy a kocsmába, isszuk a sört tehát, ejtjük befelé a kortyokat a  szánkon, szerencsére nincs hó, nem kell szánkón menni a sörért, Holle anyó ősz haját foghatja, plusz tíz fok minimum, Honoluluban sem lehetne jobb, ott is megél a farkasalma, az aristolochia, vagy más névvel a hollandus pipája, amit olyan alakú, sárga rovarcsapda-virágai nyomán érdemelt ki.

Megint elfáradunk kilenc felé, talán Levente miatt is, aki keresztben fekszik a kocsmalócán, mint Radnóti a Hollán Ernőn, menjünk eltenni magunkat hollandmód, Elza néni mellé, szoba kilátásban. 

Mindig tíz percet sétálunk hazáig, gondolom Deventer kis kétemeletesei közt, gondolom a négyes-hatos villamos felé menet, gondolom a rovarragadozó virággal a kezemben, hatod magammal, egyedül, a holland csendben és a pesti alapzajban, sörrel a bal, kötettel a jobb kezemben. Tíz perc egy Grimbergen cuvé ambrózia sör elfogyasztása, tíz perc egy átlagos bekezdés megírása, kilencen ülünk és esszük a csirkéből készített ételt, isszuk a bier nevű sört, és komolyan nevetünk. Szépek vagyunk együtt, csend van, valaki felvételről énekel.

Egy másik pillanatban a hármason ülünk és megyünk visszafelé, a városba, haza, Elza nénihez, aki négy napig velünk él, főzi le a kávét és a teát reggelente, összerakja az ágyneműt, vigyáz a hangokra, mintha a hangok Holle anyója lenne, mintha Deventert lehalkítaná, hogy teret engedjen a mi szavainknak, a mi nevetésünknek, a tiszteletünknek.

Srácok hangoskodnak este a házikónk előtti téren. Cigizünk a kiskerti lócánál, észrevesznek és odajönnek, gondolom, tűzért, másért, de nem. Jönnek elnézést kérni hollandul, majd angolul is, hogy a ház előtt zavarják a mi cigicsendünket, hogy nemsoká mennek, csak a barátaikra várnak, ha nem baj, de ha igen, már állnak is tovább. Persze, hogy maradjanak, mondjuk és nézzük őket, és mosolygunk egymásra, összenézzük a farkasszemeket. Eszembe jut az intelem, hogy veszélyes kint éjjel, a marokkóiak miatt talán, mert azok nem ismernek irgalmat, buszsofőröket vernek, lányokat bökdösnek, késekkel szúrnak és nem dolgoznak, csak élnek. Élik a holland hontalanok almamosoly nélküli napjait, nem kapnak munkát, csak megtűrtséget, azt is egyre kevésbé, a magyar honiak meg végezhetnek nyelvtanulást, felkészülést, felzárkózást, felmehetnek a polgármesteri hivatalig, meg azon is túl, ha valamit el akarnak érni ebben a hűvös, napsütötte életben.
Egy másik időpillanatban eszembe jut egy magyar lány a reptéri buszról, aki kistáskával igyekszik a hazarepülőnkre fel, mondja, már itt dolgozik négy éve, szerencséje volt, rögtön állást kínáltak neki a fővárosban, egyetem után egyből jött, nem is volt ideje kigondolni, mit kezdjen magával, elrendelték helyette a kezdést a holland pipások, fapapucs és annyi.

A kölykök hangoskodnak egy díszkapu alatt, fotózzuk őket esztelenül, mennyi jó kép, mennyi mosoly, mennyi minden szorul a képekbe, utólag gondolom csak, milyen jól érezte magát a két gyerek, nem csoda, ha kidőlnek és kocsmalócára fekszenek esténként, a napsugaras, holland ősz kiveszi az energiát nap végére, a felnőttek, míg sört majszolnak, küzdenek a szűretlenséggel, a jó grimbergennel, a kettellel, a holland nemzeti gabonapárlattal. Jó nap volt ez is, gondolom a tízperces sétánk alatt, holnap újrakezdjük, holnap megint lejárjuk a lábunkat és megint jó idő lesz holnap.

A hollandus pipája nagyon tetszik anyunak, miközben a deventeri csoportképekről beszélünk, kibontja a papírjából, helyezgeti a nagy nappaliban, ahol annyi virág van, mint sörféleség a Holland-alföldön. Legközelebb – gondolom – tulipánt hozok majd, esetleg tulipánhagymát, mert az gyorsan kifejlődik, hamarabb lesz rajta virág, mintha magról nevelné fel anyám.

A perzsa toliban szó fejfedőt jelent, persze mi turbánnak mondanánk, az a szó is onnan érkezett, ahogy a növény is, Közép-Ázsiából. Magyar jelképrendszerünk szerves része a mai napig, számtalan faragásban, hímzésben őrizzük stilizált alakját, amely a szerelem és a kivirágzó természet szimbóluma is. A fekete tulipán a tisztesség és a szűziesség jelképe. II. Szulejmán szultánnak köszönhetjük, hogy a növény számos alfaja elterjedt európában.
A hollandus pipája jellegzetes húsevőnövény, kúszóindákkal és szív vagy vese alakú levelekkel. A virágja a különlegességeket kedvelők számára igazi csemegének számít. Nevét a virágszárról lecsüngő, pipát formázó virágjáról kapta, ami egy kiszélesedő tányérban végződik. Közeli rokona a nálunk is közismert farkasalma.

Szeretni lehet Deventert, élni a kis gyöngyszemvárosban, az apró lakban, apró tavacskák és parkok találkozásánál, kis körforgalom oldalán, ahol a hármas buszkerék felpattan a padkára, mindig a hátsó, minden nagykanyarban, hajtűkben. Nézzük egymást a farkas színű szemeinkkel, bólintunk némán, mosolygunk komolyan, kimegyünk cigarettázni a kisteraszra, a kistóval szemben, angolul mondjuk, hogy milyen jó minden. Deventerben minden pillanat a nevetés és a csend közé szorul, látszik rajtunk, hogy nem tudjuk hová tenni, megfogalmazni, csak érezzük, csak halljuk a szűk utcákban, a sör sűrű habjában, a házak közti szegleteknél.

Csendben vagyunk, csak Balázs gitározik, fut az este, kilencre mindig elfáradunk, ennek ellenére megyünk kocsmázni, beugrunk, kiszűrődnek a szűretlen hangok, jó előre tudjuk, hogy koncert van, egy sörre, kettőre vendégek akarunk lenni a főtéri jobb ívben, Levente még nem fáradt, ideje indulni.

Itthon Deventerre gondolok, a képek részben visszaadják a hangulatot, de közben senki nem látja bennük azt, amit én, mi hatan, ami bennünket töltött és tölt ma is ki, elfut, elönt az ájszóel-érzés, a kisháznyi csend, a visszatartott mosoly, a napfény-ősz a Holland-alföldön, Elza néni Holleanyó-haja és a sötét Grimbergen, amit kettellel ittunk mindig, ugyanabban a kocsmában, naponta minimum kétszer.
A hollandus pipája a nappali közepén kapott helyet, arra biztosan száll rovar, a késő őszi legyek nagyobbak és húsosabbak, meg szenvtelenebbek is. Bort iszunk anyuval a sülthús mellé, Napsugár mosolyog, Zoli kétszer szed, én csendben megülök. Anyu képekről mesél, telik a vasárnap. Ez az utolsó meleg nap az évben, tudom meg másnap, húsz helyett csak tíz fok, a narancssárga melegítőkabát alá kell öltöznöm. Eszembe jut még valami Deventerről, és rámosolygok a cipőm orrára. Aki most lát, bolondnak hihet vagy talán külföldinek.