Hallottam, amikor itt laktunk, Dezső, hogy keresett állás lett az ásás. Áskálás, mászkálás, fázgálás gálánsan a fagyott, termetes, dermesztő temetőföldön, áskódás, nagy megáskódtatás, beásás, emberi életeket követő ásófelverődés… Nagy truváj lett élni, az élők közt, így, ezzel a munkával, ezzel a keresettel, a feladattal, a szimbólummal, hogy ásó, hogy sír, nagykapa, harang a templompolcon, arról kondul, még a kondás is meghallja és a csikós, elpatkolja a lovát, miszter lovalovát, aki megbotlott és meghalt, mert a botlás rossz előjel, rosszat jelentett és besúgta az unalmast, elkapta a lófrász. Mit lófrálsz ott, Dezsőm?

Ha valakinek a halálát akarták, kilenc tyúknak a fejét levágták, a vérét felfogták, a fejeket három kis szilkében elásták a ház ereszalján a csepegőben. Erre napjában többször is vizelni jártak, hogy minél előbb elrothadjon a tyúk feje, mert ezzel egy időben beállt a nem kívánt személy halála.
A halál bekövetkeztére számos előjel utalt. A legismertebb: ha a ház felett kuvik repült; vagy amelyik házra rászállt, ott, azt tartották, meghal valaki rövidesen.

Álmosd, hétköznapi varázslatok (sulinet.hu)

„Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.” 

KD: Reggeli áldás

Hallottam, amikor a háború berekedt, hogy sok emberhalál, sok lóhalál, sok ellenséghalál, sok anya és sok köztes kor, hely áll, körbeszelelő szárnyasmenet és betegségbe ásott tetem, éhező szobor, fonnyadó húsalom, horzsolt fekhelyek, mélyálmos siralom. Halottam, hogy írtál egy verset az anyákról. Én is írtam. Beletemettették a férfiakat a gödörbe, az anyák. A sírásó, aki ásta-földelte őket, bajszos, kalapos köpcember nyolc novemberen át társaival engedte lejjebb a kötélre fűzött, ferde szemfedeleket. A kötél másik végén égbeszökő szólásszabadulás, jajjuló nőtárulkozás, földbe tüntetés. Ahogy isten kitávozott. Csak az anyák látták a temetőteremtőt felszállni, mint a füst, mint egy félszósikoly az őszi levélgyep felett, ment a lélek, az úr, az élőkben lakozó. Na, de a holtakból kitávozik gyorsban, mert a holtak büdösek, és a rothadásszag hánykeltő, bár elvileg édes, mint a trágya is, a ló- vagy a tyúkszar, a tehénplecsni, ami véletlen teremtetett. A kiáltás, amit nem hallunk, elveszett.

„Már a szemük oly szörnyü nagy,
hogy megijed, ki belenéz,
s szemük alatt sovány gödör,
amelybe rémek alszanak.”

KD: Anyák

Dezső, azt írod: „Itt járnak ők sötét, halálra sértett / arccal közöttünk és rázzák az ajtót, / bitangoló sok millió kísértet, / a sírból az élet felé sohajtók.” (Szénrajz) 
Igaz hát, van kísértet, van járás, van járvány és haló hangutánzás, a szavak, a holt nyelv.
Eljátszom akkor azt a kis dalt, most írom, ahogy az élet is kihasadt irharuha a csupaszuló szőrszálakon, a dal mind őt idézi, aki a lélek, s bennünk van, meg a sziklákban is, a lelketlen részekben, s a vírusok is tőle kapják a sanszot, a tápláléklánc aljáról felrémlenek, a vírusokra mondom, sansz az apró ragadozópöttyöknek, a pici sejtsejtelmeknek, amikbe szintén isten jár, s nyomukban ásó-anzix, meg az antibiotikumos üvegcse, napi két evőkanál gyiloklé, amibe csak hálni járni élek, mert büdös és rossz ízű, mint a rothadtcsirke fej, vagy a kuviktoll, vagy a szürke halottnak színes csokor.
Dezső, hallgasd akkor!

Bőrből nyelőcső, nyálkanyomor, bőr cső s nálam a kéz, mely a bőrcsőt ingatja. Dezső, hol jár az eszed, csak a cserzett bundájú csendőrt figyeled, a halottak megjönnek és köszönnek, Dezső, hát mi vagyunk a leghalottabbak. Mi vagyunk azok, Dezső, a halott körték a földön, félig befeketézve az esőütötte sárba, félig beitalozva, beszívva, beszíverősítőzve, kellően felerősítve, hogy a rothadás kijöjjön, meg a féreg elférjen. A vers, Dezső, a rímek beleférjenek a körtefejedbe, s az enyémbe, a megálmozott, hámozotthajú, sötétzöld feketefejbe.
Ezek vagyunk, olvass valamit fel, a lombkoronáig hallatsszon, a levelek rázkódjanak, forogjon a bél, peregjenek a fogak, puffadjanak felénk a döglött gyermekmadarak, meghaltunk már s most élők agyáig jutunk.
A versek a fogaink, s mi zombik vagyunk, ha húshoz jutunk, nyelőcsőbe csontot tolunk, nagy úr a mi urunk, gyaur a mi utunk.

Elszívtad a szivart, elszelelnél a szűk vacokig a szemfedél alatt, szemfonákoddal rámnézel, nagy szemfeneked a sötétben ül, vigyorogsz a versfogaiddal, s nekem mondod: kámfir vagyok, az igazság elfedője, az igazság szemsütője – s te tűnsz úgy, mint a kámfor, el.
És ki ír most verset? Költők vannak s ellesznek, elterül felettük az idős nemköltő sugárhajtás, mármint a fa hajtásai sugárban, tudod, az évelés sztárja, vadsarja a napnak és más testeknek a földből, ahol vagyunk mi is, ahol nem nyugszunk.
Évről évre csillagok lehetünk egy kis időre, egy fényes órára, delelőre, s emlékezni úgy fognak ránk, lehetünk nyolc ággal vagy hattal, elmosottal, naggyal, felkenttel az égen, az istenek vizében, az urak porcelánján... De emlékezni ránk akkor is úgy fognak, ahogy fogaiddal most a verstollat fogod, amibe holt tintával öntesz, holtabbal a napnál, lehetetlenül, csontcsupaszon, the son of the sun, naphosszan, elcsendesül, son cosas del mundo... Dezső, na, ne költsünk többet, fizessünk s menjünk!