„Tautologikus kérdés ez, mert az embert az érdekes érdekli.”
Erdély Miklós: Krónika (beszélgetés a Verzióról)

Ez egy nehéz vállalkozás, nem tagadom. Nem szeretném lebecsülni annak a lehetőségét, hogy itt most valami új fog születni, létrejönni. Vagy egy régi fog újra létezni, előtűnni a múltból, feltámadni, ha úgy tetszik, talán csak egy pillanatra, a mondat idejéig, a szöveg tartalmának feldolgozásáig, mindenképpen pár percig, de nem tovább. Egy teljes mértékig új, vagy egy már létezett s újra feltámasztott régi, egy köztes állapotban, mégis, egy tiszta és behatározható módon, ennek a szövegnek és a másiknak, amit te olvasol, ha csak részlet is, mert egészet létrehozni vagy nagyon egyszerűen vagy sehogyan sem lehet. 
Ez egy egész vállalkozás, egy nagyvállalkozás, egy olyan, amibe vagy csak nagyon sok utánajárással és sok tanulással, körültekintéssel, nagy előkészületekkel lehet belevágni, vagy épp ellenkezőleg, elsőkezűséggel, előzetes bejelentés nélkül, adhoc, egyszercsak. Itt és most, egykor és mindörökre. Ma.
Ez a vállakozás sikeres kell, hogy legyen, hiszen sikerét már a létezése garantálja, a megléte, a létjogosultsága, az, hogy már régebben is beszéltünk róla, hogy a fejünkben van egy elképzelés, igaz, képlékeny, igaz, kidolgozatlan, néhol kusza s bizony néhány részlet meglehetősen halovány, a határvonalai elmosódottak, de találhatnék még számtalan ehhez hasonló fogalmat a körülírására.
Mivel egyértelműnek érezzük, hogy a vállalkozásunkat siker fogja koronázni, néhány alapvetés átugrásával időt és esetleg energiát takaríthatunk meg, javaslom tehát, hogy akkor olvasd föl az idevonatkozó passzust, amit te idevonatkozónak ítélsz, szánsz – ami tehát innentől kezdve idevonatkozó lesz.
Feltámadás csak abban az esetben lehetséges, ha már meghalt, akinek fel kell támadnia. Vannak olyan kivételek, például a sírból kivétel vagy a szellemi létezés megfoghatatlan és szerteágazó energiája, melynek során a feltámadásnak eleve nem is értelmes megvalósulnia, hiszen a halottság maga nem következett még be. Ilyen eset például az itt felvázolandó, az ide citált, az itt megbeszélt is.
Vállalkozásunk nem kevesebbre fog vállakozni, mint nem feltámasztani egy nem halott szellemet, egy nem holt szellemiséget, egy el sem távozott lelket. Vállalkozásunkat eleve siker koronázza majd, amit természetesen előadásunk főszereplője garantál.
Mivel van abban valami furcsa, morbid és nem odaillő, ha valakit vagy valamit nem akarunk feltámasztani, mert élő, ezért most egy szertartást fogunk bemutatni, elkerülve minden esetleges félreértést, megelőzve a rosszindulatú feltételezéseket és az esetleges pletykákat, miszerint mi valami morbiddal, esetleg nem odaillővel akartunk volna foglalkozni.
Előadásunkban látni fogják tehát, hogyan nem támasztunk fel senkit, és hogyan nem akarunk nem kívánt morbidságot előidézni. Kérnék egy kis tapsot, te pedig akkor dobolj kicsit.
Előadásunk szertartásszerű kávéivással fog kezdődni, a számunkra már előzőleg odakészített kávéscsészével, melyben remélhetőleg odaillő módon kávé gőzölög, a cukrot pedig én személy szerint el fogom keverni a kávéban, hogy nekem jobban tetsszen, mármint az íze és a kortyolás.
Míg én a kávét készítem elő a nekem tetsző módon, addig, kérlek, vázold fel, hogy te pontosan mit is fogsz csinálni, amíg én iszom, vagyis hát kortyolgatok.
Az előadás során előidézünk valakit, aki egyébként már itt volt a legelejétől kezdve, itt ül valahol, az egyik üres széken, esetleg áll, ott, ott Önök között, hmmm, Ön mellett, nem is tudom, talán ott...

Az előidézés legjobb módja az idézőszöveg beolvasása. 
Ez alkalmat adhat arra, hogy az előidézett a helyzethez alkalmazkodva saját magától idézzen, saját magát beidézze, idézőjeleket tegyen ide vagy oda, idézéseket nyújtson át, esetleg ő maga okozzon másféle időzéseket.

„Aki magára okkal hat, az már olyan, amilyenné magát alakítani kívánja.” 

Erdély Miklós: Idő-mőbiusz, 4. pont