„Vass Tibit beismerni, gesztenye-szélben szédelgő táj.”
Hó, ima, Zsír

Ott voltam Tibiéknél, vendégül láttam, néztem a tévéből jövő rockmetált, nem hallottuk egymást, csak ültünk sörrel, ültünk a sötétben, késő sötét volt, mindenhez sötét aznap. A metál bedürrögte a szobát, kizakatolt Leventéig, aki már aludt, Nóri újabb sörért nyúlt a hűtőbe, Berka valamit csinált kint, cigivel mindig a kezében. Nóri kiment és hajnalig beszélgettek, én fáztam, néztem a metált, Tibivel ittunk még egy vodkát, ő is ágyba tért, maradtam egyedül, öt perc, öt élet, öt félidő. Végigmozgott a fejemben minden, a gyomromban az alkohol lötyögött, ettem rá, kimentem a hidegbe, nem tudtam józanodni. Hallgattam ismét, Berka és Nóri elmondott mindent ötször, helyettem is. Telt az éjszaka, a Hold. Kakon. Már aludtam, amikor vége lett. A napokban, amikor ott voltunk.