Most ezt vitaindítónak szánom, tehát hogy legyen egyfajta indulási alap, ez a szöveg például, amit fel lehet olvasni, ha nem jut eszünkbe semmi az indulásról, mármint az előadás elejéről, hogy mit is lehetne mondani. Kinyomtattam rengeteg papírt erről, mármint az estéről, amiről szól ez az este, nem elvesztegett idő, nem érzem annak, bár papírvesztegetés, az igen, itt most nagyon sok papír van, az elején lesz miből venni – veszni, ugye, a stílus miatt. 
Bekapcsoltuk az előadást, az előadás megy, tart, az előadáshoz nekünk nem szükséges sokat hozzátennünk, vagyis ülhetünk itt anélkül, hogy szólnánk, hozzájárulnánk tevékenyen, szóval egyáltalán, hogy tanúsítanánk valami „előadásos”-t, valami megindítót, ami ilyenkor elvárható, lenni szokott, kell. Nem szükséges semmit sem tennünk, mert az előadás már megy, elkezdődött, végül is nélkülünk zajlik. Az csak egy plusz, hogy mi most itt is vagyunk, felállunk, leülünk, maradunk ülve vagy maradunk menve, itt, ezen a kis, számunkra kijelölt térgyűrűben mozgunk, vagy éppen beszélünk, pláne: olvasunk fel, de magunkban is olvashatunk. 
Az előadás azáltal is zajlik, hogy – persze – beleadjuk a saját apainkat-anyainkat. Például én most felolvasom a saját apaianyaimat, ezt a bevezető szöveget, továbbvezető szöveget, ami tovább zajoltatja, zajlasztja az eseményeket, az előadást pergeti, csak csupán azzal is, hogy van, hogy létezik, hogy napláne felolvasom. Ez tehát egyfajta plusz, hozzátesz, csodálatosítja, varázslatosiasítja az előadást, ez a felolvasás, pláne, ha néha nem is figyelek oda, fejből mondom, mintha megtanultam volna, hogy mi jön, mit írtam, mi jutott eszembe. Ezzel is hozzáteszek ehhez az előadáshoz, ami már zajlik, persze, függetlenül mindentől, hiszen be van kapcsolva, fut, megy.
A fejből mondást nyilván imitálom, hiszen nem tanulom meg egyik szövegemet sem, az évek során erre nem is igazán nyílt mód, meg amúgy is bonyolult szövegeket írok, általában olyan bonyolultat, amit több idő lenne megtanulni, mint felolvasni, napok telnének el a tanulással, teljesen feleslegesen, hiszen így, ahogy most csinálom, felolvasva is, szóval egészen hasonló élményt bír nyújtani, mint megtanulva és elmondva, látszólag „rákészülve”.
Mégis készültem erre az előadásra. A készülést le lehet mérni például a kinyomtatott lapok számával vagy egyáltalán, a jelenlétemmel, azzal, hogy itt vagyok, Attila is eljött, itt vagyunk, tehát készültünk, az itt levésünk fejezi ki leginkább a készülésünket, a felkészültségünket. Meg a papírlapok száma.
Az előadás zajlását leginkább mégsem a felolvasás ténye, a felolvasott szöveg hosszúsága, minősége vagy épp az én küllemem határozza meg. A bekapcsolt hanganyag hangzó jelenléte bizonyítja leginkább azt, hogy itt most előadás zajlik. Nagyon ügyesen, szinte bravúros rátermettséggel vettünk fel ugyanis előre szövegeket, vágtuk össze különféle vágó- és szerkesztőprogramokkal, és készítettünk belőle mp3 fájlt, hogy a hordozható lejátszóval most, az előadás ideje alatt elindíthassuk, tehát bekapcsolhassuk, vagyis elkezdhessük – hogy a hang jelenlétével biztosítsuk az előadás menetét, egyszóval: előadjuk azt.
Nekünk itt se kéne lenni. Az, hogy itt vagyunk, nemcsak a mi jófejségünk bizonyítéka, lojalitásunk meggyőző jele a többiekkel szemben, és persze a közönség felé tanúsított előzékenység, hanem egyúttal rátermettségünk ékes példája is. Mi ugyanis úgy tudunk előadást megtartani, performanszt csinálni, hogy ott is vagyunk, személyesen, mintegy élő jelenlétünkkel adunk hozzá valami egyszerit és megismételhetetlent az aktuális produkcióhoz. Remek dolog ilyen emberekkel együtt dolgozni, mint mi.

Mondanom sem kell, hogy ez az előadás élő adás. Itt vagyunk, jelen, és élőben reagálunk, dolgozunk, adjuk az éppen előadandókat. Elrontani sem tudjuk. Miért? Mert nem beszéltük meg. Nem mondtuk meg egymásnak, ki mit csináljon. Nem kértem Attilát, hogy viselkedjen így vagy úgy, tegye ezt, tegye azt. Nem beszéltük meg azt sem, hogy én ezt most felolvasom, vitaindítóként, előadásindítóként, kezdésként vagy épp az egész közben, valahol a közepén, talán a végén. Hogy mikor mi legyen. Így hát el sem tudjuk rontani. Ez az előadás mindenképpen jól fog sikerülni. Az előadásnak – tőlünk függetlenül is – lesz eleje, közepe és vége, akár itt vagyunk, akár nem. Mert mi merünk jó előadást csinálni. Mi tisztában vagyunk azzal, hogy mit jelent az: előadni. Hogy mit csinál az előadó, ha ott van az előadáson. Hogy mit? Előad. Tartja az előadást. Azt adja elő, amije van. Saját magát, a mondatait, az eszébejutásait, az elfelejtéseit, a szüneteket, a tétovaságokat – a jelenlétet, ami őt magát határozza meg. 
Értitek? Kitöltöm a rendelkezésemre álló teret, tehát: előadok. Magamat adom elő. Ez az előadás lényege. Az ismérve. Az alfája és omegája. Azzal, hogy csinálom, készre teszem. Elkészítem. Létrehozom. Elvégzem. Csupán azzal, hogy vagyok, azzal, hogy ott vagyok épp abban a pillanatban, amikor az előadásom tart. Ilyen egyszerű. Szuper.

S mi még? Az előadó tisztában van azzal, hogy előad. Az előadó szerepe tudatában van, s ez a tudatosság különbözteti őt meg azoktól, akik nem adnak elő. A közönségtől. A nem jelenlévő többiektől. Barátaitól. Édesanyjától.
Az előadás nem függ szigorúan az előadótól. Nem egymás meghatározásai. Az előadás valójában egyfajta térkihasználtság. A rendelkezésre álló hely és idő használata egy adott cél nevében.