Félfamentes rajzlap, jó pár éve a Képíró utcában, a második emeleten. Ceruza kell hozzá, először a nagyvonalak, a nagy görbék és a jó egyenesek, az ívszögek eltökélt rendszerében futtatott vonalak. Nem szólunk, metált hallgatunk, de átszellemült tudósokként koncentrálunk, szó nélkül, sorról sorra, görbéről görbére haladva épül a világ, halad a történet, haladunk a korral, a jövő van a kezünkben, szó és kép szerint.
Történet egy lányról, ötvözethideg robotkezek emelik, acélos idegzet okítja, hűvös, meztelen éjszakák didergetik – Jega Jade világában fekete-fehér minden, százszázalékos a kontrasztarány, túlfényes és túlsötét, túlszép és túlkemény, túl embereken, túl az elnéptelenedett, puszta kérgeken, földhányók és tűzomlás után. Egy másik, Zöllner Marcell-i világegyetem fantáziabércei között. A mi közös fantáziaszikláink kőcsipkéin egyensúlyozva.
A rajzlapot megülik az élek, az élet kialakul, majd át és át és továbbfejlődik – négyszázhúszszor kettőkilencvenhét milliméteren. A rajzra következik a tus, vékony a vonalak húzására, vastag a telítésre, a húsizmok kifeszítésére, a lágy részek árnyékolására – a sör kiömlik, befolyik a lány papírhajlatai közé, a rongy elkeni, amit nem lehet elkendőzni, az elfolyt vonalat elölről kell kezdeni.
Alakul újra a nő, a kép élénk képzettársításokkal jár, tustöltés megint, a tus nekiömlik a felületnek és megszívatja magát, fekete folt a vonalbarikádon, elárasztja a gépelemeket, elsatírozza az íveket.
Ötször vagy többször is újra lehet tusolni. Finomabb lesz a finom, erősebb az erős, árnyaltabbak az árnyak. Közben reszel a metál, néha finoman, néha túl hangosan, túltöltve az agyvelőt is, a koncentrációt harsány színekkel megszórva, beterítve. 
Ekkor lépünk a Kultiba, és hajnalig alig gondolunk a rajznőkre.
A zöllneri tintavilág fantasztikusan éles és realisztikusan naiv, barokkosan túlcizellált és futurisztikusan letisztult, egyszerre él benne a gyermeki rácsodálkozás felkavaró élénksége és a dísztelen tudás precizitása, az érzelmek szép diaporámája a komolykodó fényárnyék-szeretettel. 
Nagyítsuk fel a képeket, menjünk hozzájuk egészen közel, és tapintsuk ki a tinta papírba szívódásának vékony mezsgyéit, a kéznyom aprólékosságát, a majdnem tökéletes, emberi köröket, az ezerszázalékban is félelmetesen élethű műszerkutyulékot, az életbentartó készülékeket, a ki tudja, miféle csöveket! Szagoljuk meg a félfától mentes lapok fekete és fehér ember- és italszagát! Zöllner Marci szagát!
A vastagabb és véknyabb tusívek felkerülése után következik a radírozás. A csoportvonalak, a körtöbbletek, a szuszakolások, sallangok eltüntetése. A végső állapot elnyerése, gondolnánk, hetekkel az első ceruzavonás, több tintabugyogás és sörpemzli után. A végső állapotig van még néhány hét.
A kétszáztízszer kettőkilencvenhét milliméter terület beszkennelésére alkalmas lapolvasóba két részben fér a nagy, félfamentes kép. Büszke mosolygás következik, hogy jön, jelenik, beér Jega Jade félteste a Photoshopba, mindjárt jön a feltest is, bedigitalizálódik már végre a megálmodóban lévő újvilág, az elképzelt jövőkép, a fekete-fehér mozzanat. 
Összeillesztés, kitisztítás, egységesítés, fényviszony-helyreállítás, precíziós vágás egérrel, fekete gépceruza-vonalazás, mennyi munka még, mennyi akarat keverve százszámra metállal, ezerszámra elektronikával, háttér- és előtérzenékkel! Hajnal, újabb nap, újabb ezer ugyanolyan perc.
Képátvitel Photoshopból Illusztrátorba. Minden egyes vonal és ív számítógépes újrarajzolása négyszázszoros monitornagyításban, szemkifolyás előtti másodpercekig erőltetés, a készenlétre hajtás sürgetése, a jól végzett, sörivós mámorkábulat elérése virtuálisan.
Minden vonal a virtuális helyén.
Színezés, szürkeárnyalatokkal. 
Félszáz kép elkészítése, és végül: könyvbenyomtatás több ezer példányban, több ezerszer félszáz képszer többszáz oldalszor több részlet a Zöllner Marci-féle világegyetem tustintafeketeségéből.