Fogkrémmel mosom a fogam, folyékony szappannal a kezem, a hideg ellen arckrémmel és szájzsírral védekezem. Megszokott módon közlekedem a bringámon, állig felhúzott kabátban kerülgetem a benzingőzt, elgázolnak nap mint nap, gondolom az autókra, nem a benne ülőkre, mert ők nem termelnek „olyan” gázt. Esti fröccs után elalszanak, reggeli gázfröccsel indulnak, én meg, Budapesten, a körúton keresztezem a fröcsögőket. A pirosnál akartalanul mellém állnak vagy melléjük állok. Menet közben előznek, gyorsulnak és legyorsulnak, gázt adnak, levegőt veszek. A hetedik piros után ki a zöldbe, végre. A Városligetbe ritkán megy autó, a troli elektromos, a többi bringás kerüli a hideget és engem kesztyűs kézzel, szájzsírban, szélszemüvegben. 
Egyre többen gurulnak maszkban, ami gázt szűr, molekulát tart vissza, kíméli a belsőt, óvja a tüdőt. Gondolkodom egy maszkvételen, miközben egy felismerhetetlenre bugyolált bringás felém int.
Állnak a kocsik a pirosnál, állok, a levegő is áll, sárga, belegázolok a pufogó-felhőbe, azt hiszem, köd van, szürke és nehéz levegő, amit eleinte természetesnek, később természetellenesnek, majd irtózatosnak vélek. Belerohanok abba a büdösbe, nem tudom kikerülni a szmogot, hiába sasszézok, megyek girbegurbán, fékezek, megvárok, gyorsítok. A szmog hozzámér, sőt, dörgölődik, kínlódok, beljebb ereszkedem a kabátba.