Áramlik a számból a szó, gyere, te ló, te is, Rámbó, de nem szeretem a rímeket és felhagytam a szerkezettel, a ló szerszám nélkül fut, a szó mondat nélkül elemében. Áramlik, áramlók, örömök, uralmak, nagy szavak! Rámbó nyerít és nyerek, túllóttam a célon, átugratok a lótón, látatlanban lótavazok, és kihúzzák a nyerges szelvényemet, hármasom van, fedezi a nyeremény az e havi fedeztetéseket. A nyertes fial, Rámbó zabos, egy szó mégis kimondatlan marad.
Ezt a verset nem versesre írtam meg, ezért lett olyan énekelhetetlen.

A szövegemnek feszültsége van. Úgy írtam meg. Ülve a gép előtt, spanoltam magam, hergeltem, ittam a kávét, marta a gyomromat, leszaladtam a közértbe Albert kekszért, közben elfelejtettem a következő mondatokhoz fejben már előkészített szavakat, kezdhettem a koffein előttől, tényleg feszült lettem, feszültebb pillanatokra, mint maga a szöveg.

Tudtam, néhány eleve feszült szó kell csak, amit úgy rakok egybe szöveggé, hogy izzon a levegőben. Felfelé olvasva a nyári melegben, pálinkás kipárolgásban hangsúlyozva, központozva izzasztó, hónaljstift-ellenséges, de hidegvíz- és esőtűrő, páratartalom-manipuláló, és persze kedélyjavító. Úgy raktam össze a szövegemet, és így olvastam fel.