Egy null
„A posztmodern lírában jártas olvasók értik-értékelik majd igazán.”
Legeza Ilona
Olvastam Tibit, tudom, mi van. Amikor olvastam, oda kerültem, valóságosan is, ahol ő volt, például Berekre, a fürdőbe, ahová most hétvégén is valóságból megyünk majd, felhúzzuk a spanyoldresszt, elhúzzuk a spanyolreteszt, felhúzzuk a búgó számítógépcsigát, lehúzzuk a Tünde-szilvapálinkát, a varázsbeszédelősegítőt, a beszédelgőset, húzzuk a szánkat, megy majd a huzavona, én náthás leszek, allergianáthás és nem tudok majd pingpongozni, csak könnyes szemmel, könnyeden nézem a labda után felszálló ködöt, nem látom, az asztal amúgyis rögös, az út sáros, nem is út, fele se út, csak kitaposott terület. Megvitatjuk, hogy miért lettem merő náthás, igen, mondom, túl sokat áztam a medencében, elkapott a vízgőz, letüdőztem a párát, és az eső is hullott, elolvastam a táblát, hogy előzuhanyozni kell, tényleg ott van, ahová Tibi megírta, nem hantázott, nem sarkított, nem lóbálta hiába lóvá tett hajfarkát, írta meg, felejtés helyett. Telik az idő, a könyvet majd befejezem, benne maradok. Mindig vizesen a posztmodoros lírában, ahol járok, ahol öregszem. Egy null vagyok, még csak harmincnégy.