Ma nem dolgozom, de korán kelek, megyek a postára, feladom a két csekket, amit találtam, félreraktam régebben, az egyiket a táskámba, a másikat a hifire, keresnem kellett tegnap, olyan jól raktam félre őket. De megvannak, befizetem. Majd nagyalakú borítékot kérek, béleltet, felírom rá, hogy Szilvia, feladom azt is, holnapra odaér, mert elsőbbséggel adom, hadd menjen gyorsan a világba, a könyv, Jade-del a lapjain.
Fáj a hátam a sok munkától, azt gondolom, hogy ha nem dolgozom, majd nem fog fájni. Nyilván tévedek, ezt is hozzágondolítom, akkor fog igazán fájni, ha már nem ülök a munkahelyeken, otthon fogok nyilallásban ülni, lumbágóval orvosozni, karatemasszőrrel csontkovácsoltatni. Most is ülök, netgépelek, Spanyolnáthát töltök, megy fel szépen a nyári szám, ötéves lesz idén a nátha, készítem a fejléctervet, átküldöm Szilviának és Tibornak, bólogatnak, javasolnak, mint egy szerkesztőségi ülésen, ők is ülnek a gép előtt, ki Anarcson, ki Hernádkakon, ki Budapesten – üljük a magunkét, megy a hatvan levél, a Jade-postát hazudtoló sebességgel.
Eldélutánosodik, kinézek az ülésből. Már voltam könyvért, igaz, nem könyvhetiért, bevásároltam a külföldi szerzőt, vettem hozzá gyöngyhagymát, olívás kenyeret, paradicsomot, kanadai békönt. Ebédelek.
Szárazat, mondta nagyi régebben, mi is átvettük a szót, szárazat eszünk, mondtuk, ha hideg élelmiszert fogyasztottunk, szárazat, nem is értem, így, netező fejjel, miért száraznak hívtuk a parizert, a kenyeret vajjal, a paradicsomot sóval… Hideget ebédelek, gondolom, hogy nagyi meg ne hallja.

Elnaposodik, el kéne napolnom az ülést, feküdnöm kéne a napon, napozni könyvekkel körülvéve, persze, hogy ne takarja el az oldalamat a könyv egyik fele se, hanyadik oldalon tartasz, kérdezné a lány, akit már kiengedtem az albérletemből, kirúzsozott szájjal, vérpiros mosollyal, hasra fordulva.
A hátfájásomat a Voltaren teszi rendbe, naptej helyett azzal kenem magam, Tiborra gondolok, aki a töltés után érdeklődne, nem a kenés után, mondanám neki, hogy kenem én a töltést is, majd este, a fejlécterv2 után.
Jó így a napon, ma. Tegnap az esőben volt jó. A figyelmetlenebb nők azt gondolhatják, nekem mindenkor jó, mindig pont úgy szép minden, ahogyan akkor épp van. A figyelmetlenebb nőknek és persze Enikőnek, Zohanna barátnőjének, azt mondanám, igen, mindenben van valami szép, valami kapós, igen. Mosolyognék, és tényleg minden jó is lenne velük, akkor éppen.
De nem mesélném el nekik, hogy valójában mit is tapasztaltam. Hogy nem, nem minden jó csak úgy, mindig kell lennie valakinek, jelen esetben kell lennem nekem, aki beleáll, belekenődik, beletöltődik az adott sejó-serosszba, az éppen meglévő semmilyenbe, az esőbe, a napba, környezettudatosan, környezetcentrikusan, környékezve, környedezve. Alanyi költészet ez, alanyélet.
Az alanyérzékem magas, a testalkatom aránytalan a szakállamhoz képest, bajszom nincs, ami ellensúlyozza, a hátfájásomat nem tette rendbe a Voltaren, nagymami nincs jól. Az életköltészetem alanyi, megvisel minden apróság, ehhez képest a mosolyom is változik, változómosolyú fickónak mutatom magam a jáde típusú nőknek, akik el akarják lopni, de legalábbis megszerezni, a jó oldalamat. 
Fáj a hátam, hiába dőlök ide-oda a napon, innom kell egy kisfröccsöt, a nap dőlésszöge már alacsonyabb, ki szeretnék még menni a Vörösmartyra, a Galaktika folyóirat sátrát tegnap nem néztem meg, hátha elcsípek valakit, hátha nem csípődik be a hátam közben.