Itt ülünk a rügylepte kertben Attilával és épp Ginsberget hallgatjuk, aki tizenegy éve halott, hallgatunk, s te jársz a fejemben, Bélám. Ez a librettó remek, 1958-ból, a neten találtam, élveznéd, pláne a zenét, az ’93-ból, s a még élő Glass írta.

Róza nénémnek

Róza nénim, most úgy viszontlátnálak
azzal a sovánka arcoddal, az őzbak fogaddal elöl, ahogy a mosolyod nyílik 
s a reumád hátul, nehéz, fekete cipődbe szúródott
csontos bal lábadon sántikálsz végig a hosszú folyosón, a futószőnyegen.
A visszamúlhatatlan fekete versenyzongora
a nappaliban
a rég volt partikkal,
én meg spanyol katonadalokat harsongtam
olyan fals hangon,
(hisztérikus hangon), hogy az odahívottak csak nagy híven hallgattak,
te meg körbesántáztál a termen,
összegyűjtötted a pénzt…
drága néném, Samu bácsi meg, mint valami idegen, állt ott zsebébe rejtve azt a kitűzőt és az Abraham Lincoln Dandár kopaszra faragott, tekintélyes szobrát.
Az a hosszú-szomorú arcod,
a szexuális frusztrációkból fakadó könnyeid
(Az a páráló zokogás, a csontos csípő csetlés-botlás
az Osborne terasz ventilátorszárnyai alatt)…
Akkortájt lehetett, hogy álltam egy széken meztelen,
s te kenegetted a combomat valami gyógynövénykrémmel, 
mérges szömörcés helyett, persze… A zsenge és
szégyentelenül fekete és göndörlő haj,
hát mit gondoltál, titkon abban a szívben, 
amely már férfiként ismert,
te családilag hallgatag, tudatlan lány azokon a vékonka posztamens
lábaidon ott a mosdóban, a városi múzeumban.

Róza néném, tudod,
Hitler halott, Hitler az örökkévaló, Hitler már
Tamburlane-nel és Emily Brontëvel vár.

Rád gondolok, ahogy még mindig sétálgatsz, egy szellem az Osborne teraszon, 
végig a hosszú, sötét folyosón az ajtós bejáratig,
egy kis sántika, egy szűkös mosoly
abban a virágos selyemruhádban,
egy gyors üdv apádnak, a Költőnek, hogy a városba ért,
aztán látlak belépni a nappaliba s nézhetlek
táncolni nyomorodott lábaidon és tapsolni
a Költőd könyvén Liveright kiadásában.

De Hitler már halott és Liveright kivonult,
a Múlt a padláson és a Véget nem akaró perc elfogytak,
Henrik bá eladta a selyemboltot,
Klári tánciskolát sem vezet,
Róbert meg ül egy aszott emlékművön az öregasszonyok otthonában
és pislogja az újszülötteket…

Mikor utoljára láttalak, volt ott egy kórház,
a koponyacsont előhalványlott a hamu bőrszínből,
kék vérérfutás egy eszméletlenre vetkőztetett lányon
az oxigénsátor-világításban.
A háborúnak Spanyolban bizony már rég vége van,
Róza nénim…

Hogy tetszett, Bélám? Neked is halott emlékek ugrottak be és ugrottak neked? Attila elaludt a meggyfa árnyékban, a fenyőtűk fűkarca fölött lejárt a lemez. 
Mondd, ha nem lesz internet, vajon honnan fogok előtölteni ilyen szép és gyönyörű rémképeket?