Két óra tíz, délután. Ülök a hármas padon a fürdőben, a többiek a vízben fészkelődnek, elhelyezkednek és sülnek, a nap tűz, a víz is tűz. Menjek be, hallatják!
Szilvia, gondolom, ő se megy, azt mondta, azt írta, nem, egészségügyileg sem. Aztán mégis, belemelegedik a harminchat fokba, óvatosan elmerül. Leventét dobálják, Attila labdát is hozzá, vagy az tavaly volt? Nem emlékszem.
Emlékszem, tavaly télen allergiás orreredést kaptam Berekfürdőn, pingpongozni is alig tudtam, csak meresztettem a cseppfolyó szemeimet, elmosódtak a labdák, elázott a környezet, elkeveredtek a színek élei. Ez a víz, gondoltam, a harminchat fokos berekvíz, amiben sokat ültem, sokat álltam, átjárt. Átitatott a termál, a bőröm beszívta, az orrom kiadta, a szemem pislogta. Nem megyek bele, kihagyom, kint napozok. Az utolsó napos nappalok forralják a levegőt, abban leszek estéig, utána és közben hideg sörrel lögybölök, torkolok. Mondják, gyere, de egyelőre ügyesen hallgatok.
Levente vizet nyel, folytatja, pancsolja Tibort, aki méregtelenít, mert mérges, a víz kihúzza a kórt, kiveszi a fájást, lazítja, ami a bőr alatt van. Feszültséget lúgoz.
Beleszagolok, forró. Katonadolog, gondolja Attila, Nóra Tiborhoz merül, Balázs elhiszi, hogy minden igaz, amit a fürdőről mondanak neki. Jó napom van, kipróbálom, elvégre tudtam pingpongozni könnyes szemekkel is, jó vagyok benne, tízből kilencszer nyerek, ha olyan az ellenfél. Tavaly tél volt, idén nyárvég. Mondják, biztosan nem allergia, hanem megfázás lehetett az orrfolyás, könnypatak, pingponghomály, Szilvia helyesli, hogy igen, belemerül a helyességébe, helyesek igazgatóúrral, ahogy a vízbe ereszkednek. 
Anna is bemeríti a haját a forróságba. Mindenki merül, ül és mereng, hagyja az átfolyást, az átjárást, hadd járja át alul, felül, merülje el. Kilépek teáért, kiesek az emlékkötegek között a székből, le a háegyenegy-valóságba. Balázs, Tibor ígéri, beoltatja magát. Szerintem nem volt az megfázás, gondolom, nem is influenza. A tea forró, megégeti a nyelvemet. Az emlékek ferdén és keresztbe jönnek, a foszlóskalács illik erre a napra, az állapotra, két óra negyvenöt, délután.
Anna tavaly lerajzolta a szerkesztőség tagjait és macskákkal álmodik.
Most nem emlékszem, milyen a víz nyáron, mert ősz vége van és eső. 
Az esőre meg a vizes bereki télből emlékszem.
Esőben a harmincnyolc fokos termálban égni, felforrósodott testtel kijönni és nézni szét, amikor öt fokos a levegő, gőzölögni délután ötkor, hazalépkedni ellazult alsótesttel és kiülni a tornácra a hideg sörrel. Megfázásgyanús.
Most visszagondolok, milyen a víz nyárvégen, harminc fokban a harminchat, atlétában és anélkül, a felső és az alsó lépcsőfokon ázni, a hármas padon üldögélni és vigyorogni. Ide pedig hiányoznak az idegen illatú nők.
Balázs tavaly még nem volt velünk és persze azt mondja nekem, nem akar a múlttal álmodni, közös ágyban aludni vagy felvenni neki a telefont. A múltjának élni. Egyetértek, ne akarjon. Ma ma van.
Aztán visszagondolok, hogy miért is fáztam meg tavaly. Nem allergia volt, túléltem a napot, ez az egész dolog a fejemben elég kusza, meglátszik rajtam, az arcomon többek között, hogy milyen feledékeny is vagyok. Egyszerű megfázás volt. Nyár végén nehéz megfázni, télen sokkal időszerűbb. Nyáron nem hiszik el neked, télen meg elvárják, ha kétszer egymás után tüsszögsz. A szabály szabály.
Nyár végén nincs sok nő a vízben, ezt megtudom. Attilával és Balázzsal ingázunk a két fürdőfél között, az egyikben harminchat, a másikban harmincnyolc fok a víz. A szint hasonló, bőrünkkel akarjuk tapasztalni a különbséget. Átgázolunk az öregeken, fröcskölünk kettőt, Levente pattog, nincs a kezében labda. Nem tudja még, csak tudatják vele, hogy az egykorú lány várja őt Deventerben, és neki kell tartani majd a nőfrontot.
Én sem tudom még, hogy milyen nő, milyen lény, amikor majd a nyárvégi estébe belehúzódzkodik, belekerül a szerkesztőségi életünkbe és adunk neki vacsorát, megkínáljuk itallal és megismerjük. Hogy mi fog történni hamarosan.
Attila és Balázs tartja a hátát a bugyogó vízmasszírban, én kintről figyelek, látok két lányt is, az egyik fekete melltartóban és hosszú hajjal és lábbal, na, a lábát alig látni, inkább csak érezni, ahogy feláll, hogy magas. Attila észrevette már és szól nekem és Balázsnak. Ott van, ni. Habozunk a bugyogásban.
Leventét kell küldeni, gondoljuk, belelökjük a vízbe, hogy csapódjon a nőhöz. De az ügyesen ül, szépen kilebeg. Szép jelenség, döntöm el később, már sört kortyolva.
A nap eltelt, várjuk a délutáni nőt, lesz felolvasás, bemutató, képlátvány, deventeri ráhangoló.
Látszik a feszültség és a forróság utáni hűvös, ahogy mindenki arcára íveket szel. Alig látható. Alig érezhető. Mégis felfedezhető. Mint a víz alatt játszó térdhajlatai a barna hajú nőnek. Mint a medencébe merülő arcok vízhangja, a bőr kisimulásai órák után. Amikor az ujjakon a ráncok már jól kiáztak, megnyúltak, akkor van néhány perc a csodálkozásra. A jóleső feszültség hasonlít mindarra, ami akkor és ott bekövetkezik.
A nő megjön és halk, marasztaljuk éjjelre, mégse marad. Ritkán van itthon, várja a mama, mondja. Asztalhoz ülünk és hirtelen hat óra lesz.
A nő feloldódik lassan, mint mi a vízben, úgy beszélgetünk vele, ahogy magunkkal, magunk közt, a csapat összeáll, a kép elkészül, maradnak nyitva kérdések, lapok üresen. Kitöltjük majd, gondoljuk, bezárjuk a holland utcákon, a kapuk alatt, a kocsmalócán. Úgy legyen!
Amikor elillan, mint a forró gőz öt fokban, mi ott maradunk. Rajtunk egy bizonytalan feszültség, egy megfoghatatlan térdhajlat a sűrű vízben, egy deventeri előhangulat. Mosolygással ütjük el a hátralévő időt.
A nap, mint a víz, felszikkad. Itt hat óra huszonhárom, a tea kihűlt, de jólesik.
Kizökkenek. Vacsoraidő csepergő esővel. Budapest, november.